„Ha Isten megsebez, azzal közelebb szólít magához.”
Egyre biztosabbá válik, hogy ez a szénné gyúrt, bostoni ír csibész, aki a kilencvenes években még – a testalkatától idegen – vékony gyerekhangon rappelt a „jó rezgésekről”, az amerikai filmipar egyik leghitelesebb figurája.
Arról a Mark Wahlbergről van szó, akiről sokáig nem lehetett tudni, hogy a formás izmai alatt rejteget-e bármilyen mélységet. Aztán a 2006-os A tégla című Scorsese-filmben bebizonyította, hogy legalább a keményfiút képes emlékezetesen alakítani, ami egy Oscar-jelölést ért neki.
Majd néhány évvel később, 2010-ben egyértelműen kiderült, hogy az egykori utcagyereknek jó szimata van ahhoz, milyen valós történetet érdemes mozivászonra vinni. A harcos című filmnek ugyanis nemcsak a főszerepét játszotta el, de a producerek között is ott volt.
A harcos egyébként sokban hasonlít a két éve megjelent és a napokban a Netflixre felkerült Stuart atyához, amelyet nem mellesleg Wahlberg javarészt saját zsebből finanszírozott. Mindkettő elején egy kiégett bokszolóval ismerkedhetünk meg (akiket Wahlberg alakít), és mindkét film
nyersen és naturalisztikusan mutatja be az amerikai rozsdaövezetek emberét. A harcos és a Stuart atya kékgallérosai nem idealizált népmesei hősök, akiket úgy szeret megfesteni a hollywoodi gyártósor.
Nem tiszta erkölcsű és tekintetű, ékesen beszélő szegénylegények, hanem nyers modorú, sokszor megfelelően viselkedni képtelen, féktelen, az indulataikkal nem bíró, mégis szeretnivaló, élő és lélegző karakterek.
Wahlberg nyilvánvalóan tisztában van azzal, mekkora szakadék tátong a hollywoodi elit képzelete és a való világ között,
erről egy 2016-os nyilatkozata is árulkodik, amelyet nem sokkal Donald Trump megválasztása után adott. Ebben azt mondta, nem tartja jó dolognak, hogy a színészek egyfolytában nyíltan politizálnak.
„Lehet, hogy megveszik a CD-det vagy megnézik a filmedet, de nem te teszel ételt az asztalukra. Nem te fizeted a számláikat. Hollywood nagy része egy buborékban él. Eléggé távol állnak az átlagemberektől, a hétköznapi emberektől, akik a családjukat tartják el”
– fogalmazott.
„Én nagyon is tisztában vagyok a való világgal. A való világból jöttem, és a való világban létezem” – tette hozzá, ez a mondat pedig az említett két filmet elnézve Wahlberg ars poeticája is lehetne.
A Stuart atya viszont nem csupán szocio film, több annál, megtérés film. A szocio elemek persze ettől még nagyon fontosak: megmutatják, milyen talajba hullott a mag, amelyből aztán kinőtt a főhős megtérése, hogy százszoros termést hozzon.
A film a 2014-ben elhunyt Stuart Long életét dolgozza fel. Főhősünk, miután bokszolóként nem sikerül révbe érnie, Montanából a nyugati partra költözik, hogy színészként bevegye Hollywoodot. Ehelyett viszont egy áruház húspultját sikerül csak bevennie, amögött állva pillantja meg először Carment, egy katolikus mexikói lányt, akit annyira meg akar hódítani, hogy elkezd miatta templomba járni. Carmen viszont nem adja könnyen magát, ezért Stuart úgy dönt, hogy eljár hittanra és megkeresztelkedik. Stuart először nem igazán tud mit kezdeni ezzel az egésszel, csak Carmennek akar megfelelni, próbálja nem annyit koptatni az öklét kocsmai verekedésékben és igyekszik lemondani a vedelésről. Utóbbiba beletörik a bicskája és ittasan motorbalesetet szenved, amelyből csodával határos módon felépül. Csak a baleset utáni kómában tapasztal meg olyan dolgokat, melyek hatására megtér, de nem aprózza el, szerelmét Carmennt is kikosarazva eldönti, hogy válaszol az Úr hívására és pap lesz.
A Stuart atya nem olyan megtérés történet, mint a Napfivér, Holdnővér, főhősünk nem kezd el révülettől lángoló tekintettel kóvályogni a virágos mezőkön, mint Zeffirelli Assisi Szent Ference. Stuart nyers modora csak szépen lassan változik meg, még szeminaristaként úgy viselkedik egy ideig, mint aki nemigen akar lemondani a helyi vagány csávó szerepéről, néha teljesen azt a benyomást kelti, mintha ő lenne a falu végi kurta kocsma szkanderbajnoka.
A Stuart papnövendéksége és modora között feszülő ellentét pedig számos vicces szituációt és párbeszédet eredményez. Még az a jelenet is valamelyest kommikus – amellett, hogy persze szomorú – amikor olyan gyógyíthatatlan betegséggel diagnosztizálják, amely miatt az izmai szép lassan elsorvadnak.
A film sok mindent bemutat abból, milyen a megtérés és a pappá válás rögös útja, amelyet esetünkben értetlenkedő szülők, egy csalódott szerelmes nő és egy féltékeny növendék társ szegélyez, de
a középpontba az kerül, hogyan tekint a keresztény ember a szenvedésre.
Stuart Long ugyanis vallotta, hogy betegsége jobb emberré tette, és ezt bizonyára mások is így gondolták: a rehabilitációs központban, ahová romló állapota miatt került, gyóntatóként és lelkivezetőként szolgált és nagy népszerűségre tett szert a hívek körében. Erős hitével, amelyen még szenvedései sem gyengítetettek, végül sikerült saját szülei életét is megváltoztatnia. Ha már itt tartunk,
Stuart padlóra került apját Mel Gibson alakítja, aki igen jól ismeri, milyen padlón lenni és felkelni onnan.
A legfontosabb mondat abban a fanyar humorral átitatott párbeszédben hangzik el, amelyet Stuart folytat anyjával a szomorú diagnózis után.
A megtört anya arról győzködi fiát, hogy a hátralévő időben csináljon olyan dolgokat, amiket szeret, hagyja ott a szemináriumot, költözzön haza, lógjon a haverjaival, egyen jókat, még azt is felveti, hogy újra elkezdhetne bokszolni, pedig arról mindig le akarta beszélni.
„Vegyük Máriát! Simán végignézte, ahogy keresztre feszítik a fiát” – válaszolja Stuart.
Az anyjának viszont elfogy a türelme és a fogai között sziszegi: „az csak egy kib*szott mese!”
„Mindent odaadtál az Istenedért. Mit tesz cserébe? Megbüntet” – mondja.
Stuart viszont tudja a választ:
Ha Isten megsebez, azzal közelebb szólít magához”.
„Nincs ennél közelebb, már együtt alszotok az istenverte ágyadban! Nem köthettetek volna alkut, hogy hagy téged élni, te meg a köcsöge leszel, máskülönben máshol végezze a dolgát?” – veti fel kétségbeesetten az anya, akiről nehéz eldönteni, hogy gúnyolódik, vagy tényleg a legabszurdabb ötletek is eszébe jutnak, csak, hogy ne kelljen szembenéznie a szomorú ténnyel: hamarosan elveszti a fiát.
„Nem vagyok meleg, oké!?
Isten pedig nem gengszter, nem alkudozik és tuti, hogy nem fogad el ultimátumokat”
– válaszolja Stuart és kijelenti: nem lehet lebeszélni arról, hogy elvégezze a szemináriumot.
Stuart Long nem a hedonizmust választotta, amíg még megtehette, mert értelmet talált a szenvedésében: közelebb ment Istenhez. Az ember erre ugyanis képes, az állattal ellentétben, amit elaltatunk, ha szenved, hiszen az a szenvedés értelmetlen.
Akit megijeszt a Netflix, mert attól tart, el van rejtve valami érzékenyítő vörösfarok a filmben, ne aggódjon! Nincs benne egy csepp progresszív méreg sem.
Hogy miként kerülhetett fel mégis a film a platformra? Úgy tűnik, tényleg vannak csodák.
A Stuart atya előzetesét alább tekintheti meg:
A szinte a semmiből felbukkant, sztárok nélkül forgatott Szarvasbébi az év egyik legnagyobb durranása lett a Netflixen. Nem véletlenül; a minisorozat egy elképesztő igaz történetet mesél el.
A színész szigorúan nézni most is nagyon tud, és a tőle megszokott széles gesztusok sem maradnak el, de a végtelenül pongyolán megírt Az utolsó vadászatot ő sem tudja megmenteni. A Cinegón látható westerndráma az amerikai történelem egyik súlyos bűnéről beszél.
A vandáloknak május közepéig meg kell jelenniük a bíróságon.
A történet egy iraki háborús misszióban kudarcot valló katonáról, Győrbíró Zsolt alezredesről szól.
Macron továbbra is a katonák küldését szajkózza, de szerencsére még vannak európai háborút ellenző hangok.
Nem lesz jó vége, ha a kontinens országai katonákat küldenek Oroszország ellen.
Zelenszkijtől Babišig Kelet- és Közép-Európa számos országában próbálkozott már a politikai elit leváltásával a gazdasági vagy kulturális elitből érkező vadonatúj szereplő. Kohán Mátyás írása.
