„Nem tanulták meg a mai emberek, mi az, hogy nincs.” A 92 éves Ilonka nénivel beszélgettünk arról, milyen is volt a valóságban, amikor a világháborúban bejöttek az oroszok, majd elkezdődött az ínség kora. Az idős asszony intelmeket is megfogalmaz a mai nemzedékeknek.
Szüleink és nagyszüleink nemzedéke közvetlenül élte meg a háborút és az azzal járó ínségeket, válságokat. Új cikksorozatba kezdünk a Mandineren: egyéni sorsokon keresztül mutatjuk be, miken is mentek keresztül felmenőink a 20. század vérzivataros évtizedeiben – erőt és talán reményt adó tanulságokként a mai nemzedékeknek. Eddigi írásaink:
„Háború van, ki lehet bírni” – így élték meg felmenőink az ínségeket
Két doboz gyufát érő fizetés – ilyen volt a háború utáni ínség hazánkban
***
Békés és Csongrád-Csanád megye évszázadokon át az ország éléskamrájának számított. A háború azonban a Viharsarokban is alaposan átformálta a hátországban élők mindennapjait. A szovjet Vörös Hadsereg dobozi dúlásáról, a jegyrendszerkor uralkodó farkastörvényekről és a háborút követő beszolgáltatásokról a 92 éves Ilonka néni beszélt a Mandinernek.
Háború dúlt, így persze ez a mozzanat sem volt békés. Ilonka szerint már a Nagyváradi úton (később, mivel a szovjetek itt vonultak be, ezt az utcát átnevezték Vörös Hadsereg útjára, és egészen 2013-ig jegyezték így – szerk.) tűzharc alakult ki az oroszok és a faluban megbújó német és magyar katonák között.
A támadók a lakosságot se kímélték. A tanyákat, házakat kifosztották, elvitték mindent, ami mozdítható volt. Az úgynevezett Gönczi-tanyát is kiforgatták. Még a szalmazsákokat meg a tollpárnákat is magukhoz vették az oroszok. A nagyobb testű állatokat, így például a lovakat, a szarvasmarhákat és a disznókat is elhajtották – sorolja.
A vesztőhely a falu határában található töltésnél volt, Sarkad irányában – magyarázza Ilonka néni. Az említett Gönczi-tanya öreg tulajdonosa is csak úgy menekült meg, hogy amikor a hóhérok abbahagyták a lövöldözést és rugdosni kezdték a holtakat, nem mozdult meg és nem vett levegőt, úgy tett, mintha ő is halott lenne. Azután este, miután megbizonyosodott arról, hogy senki nincs a közelben, kimászott a tetemek közül és egy kórókúpban húzta meg magát lőtt hasi sebbel – idézi fel Ilonka néni.
Voltak olyanok is, akiket a saját portájukon lőttek agyon a vörösök. Az egyik kocsmáros épp felfelé tartott a pincéből, nem is tudott arról, hogy szovjetek vannak a faluban, de egyszer csak szemben találta magát pár fegyveressel. Azonnal lelőtték. Egy fiatal fiúnak az lett a veszte, hogy kíváncsian kilesett a kapujuk tetején; röviddel később már holtan esett össze.
A katonák erőszakosak és türelmetlenek voltak vele, mire az apja odaért, hogy elmagyarázza kézzel-lábbal, hogy néma a fia, a fiút lelőtték, majd pár perccel később az édesapja is követte őt a túlvilágra. „Szörnyű dolgok voltak. Arról inkább nem is beszélek, hogy egynémelyik lánnyal és asszonnyal mit műveltek. Így söpört végig Dobozon a fekete szél” – emlékezik vissza a borzalmakra Ilonka.
Dobozi leventék a világháborús emlékmű előtt, a harmincas években (fotó: Szabó Tibor)
Ilonka elmondja: az akkor a fronton szolgáló édesapja – aki az első világháborút is megjárta – azt kérte a családjától, hogy a saját biztonságuk érdekében menjenek ki a Gerla irányába fekvő tanyájukra. Így is tettek. Viszont az édesapa aggódott a húgáért és annak családjáért. Ezért az éj leple alatt átment a Kettős-Körösön, majd átkelt az irtásokon, a Maksári-erdőn is túl. Amikor a testvére házához ért, bekopogott az ablakukon. Persze azok halálra váltak, azt hitték, idegen katonák azok, és csak akkor nyugodtak meg, amikor megismerték Ilonka néni édesapjának a hangját. Addigra arról a portáról is elvitték a lovat; az unokatestvérét, Lajost pedig majdnem agyonütötték puskatussal, mert nem akarta az állatot odaadni, elszaladt vele. Végül az anyja kérlelésére adta át a jószágot az oroszoknak – tette hozzá.
A jegyrendszerrel kapcsolatban elmondta, hogy már 1944 előtt sorba kellett állniuk petróleumért, de a helyzet igazán 1944 ősze után fordult válságosabbra. Mivel az oroszok mindent elvittek, és a frontra a katonáknak rengeteg búza kellett, ezért
Farkastörvények uralkodtak azokban az időkben.
1945 tavaszán a már említett Gönczi családot több atrocitás is érte a jegyek beváltásakor. Előfordult, hogy a menyt, akinek már két gyermeke is volt, kilökték a sorból, azzal az indokkal, hogy ők módos parasztok. De sokszor ehhez a megbélyegzéshez az is elég volt, hogy valaki a gróféknál (Wenckheim-család – szerk.) szolgált magtárosként. A grófék már ezt a jegyrendszert nem tapasztalták meg, hónapokkal a szovjet csapatok átvonulása előtt elmenekültek a kastélyból, amelyben ma általános iskola működik – fűzi hozzá.
Ilonka néni szól a vágási tilalomról is: egy alkalommal az édesapja is majdnem bajba került, mert megneszelték, hogy titokban levághatták az egyik hízót. A házukhoz tartozott egy melléképület, amely élelmiszerkamra volt, ez alatt kapott helyet egy pince is. Viszont ennek az épületnek volt egy padlásrésze is. Annak a feljáróját olyan jól elrejtették, hogy a családon kívül senki sem tudta, hogy az hol van pontosan. Így oda el tudták rejteni mindazt, amit a disznóvágáson feldolgoztak.
Mint ismert, a vágási tilalom korábbra tehető, mint a Rákosi-rendszer. A tiltás oka az volt, hogy
Ezért a szovjetek nem fizettek, mert jóvátételnek tekintették. A hiperinfláció is főleg emiatt alakult ki, aminek végül 1946-ban tudtak csak gátat szabni.
Ilonka néni hangsúlyozza: falun sokakat az mentett meg, hogy leginkább a két kezükkel – mivel a lovakat és a marhákat elvitték az oroszok – meg tudtak művelni valamennyi földet, így legalább volt annyi búzájuk, amiből kenyeret tudtak sütni, és annyi zöldségük, amiből megoldották a főzést.
1944-ben vette kezdetét az a folyamat, hogy
a „város jött a falura”.
„Jöttek a békéscsabai és a gyulai emberek, hozták a kacatjaikat Dobozra, akkoriban úgy mondták, hogy feketéztek: igyekeztek az ingóságaikat élelemre vagy olyan eszközökre váltani, amire szükségük volt. De az oroszok őket sem kímélték, sokszor rablás áldozataivá váltak” – emlékezik vissza Ilonka.
(fotó: Szabó Tibor)
„A világháború után, 1949-től jött a kommunista rendszer, ami lelkileg összetört bennünket. Kezdetét vette a beszolgáltatás. Amink volt, mindent be kellett adni, még akkor is, ha utána nem maradt semmink. Szörnyű volt, hogy megtermeltünk 20 kocsi kukoricát, és miután beadtuk, éppen annyi takarmány maradt, hogy fel tudtunk hizlalni belőle egy disznót. Volt olyan is, hogy a gazdák összefogtak és közösen adták be a terményt vagy a jószágot, hogy jobban jöjjenek ki” – folytatja Ilonka néni. Meséli: azokban az években „rájuk szabták a kenyeret”: egy nőnek két mázsa búzát, egy férfinek két és felet lehetett csak feldolgozni, a többit be kellett adni – ismertette.
Ugyancsak erre az időszakra tehető a kuláküldözés is. A kuláknak nem is kellett, hogy sok földje legyen. Aki egy kicsit is tehetősebb volt, vagy a világháború előtt a gróféknál szolgált, azt a község kuláknak nevezte – fűzi hozzá Ilonka.
Az '50-es végétől pedig jött a „téeszesítés”. Elkezdték járni a házakat az „elvtársak”, és akinek volt valamennyi földje, azt arra kényszerítették, hogy lépjen be a termelőszövetkezetbe, és adja be a földjét. Aki ellenállt, azt beültették a fekete autóba, elvitték „kocsikázni, és jobb belátásra bírták” – idézte fel.
Ilonka néni megvallja: Kádár Jánost azért gyűlölte meg, mert mindent elvett és elrontotta a magyar gazdaságot.
„Lettek volna jó parasztemberek, akik megművelték volna a földet, és kinevelték volna az utódaikat, de Kádár mindent tönkretett.”
Szovjet katonák a budapesti Üllői úton (Fortepan / Vörös Hadsereg)
„Régen az emberek tudtak spórolni. Nekünk az apánk az asztalnál mindig azt mondta, hogy annyit szedjetek a tányérotokba, amennyit megesztek. De ma olyan pocséklás megy. Eldobálják a kenyeret és az almát az emberek az utcán. A mi időnkben az ilyet elítélték” – hívja fel a figyelmet Ilonka néni.
Hozzáteszi:
„szegény ember mindig volt és mindig is lesz.
De van olyan most is, aki azért szegény, mert nem szeret dolgozni. A kicsiből is lehet sokat csinálni, de a sokat is el lehet pazarolni” – mutatott rá. „Nem tanulták meg a mai emberek, mi az, hogy nincs.”
Majd arról beszélt, hogy akinek nincs tartaléka, annak még nem késő elkezdeni takarékoskodni, mert nem tudjuk, mit hoz magával ez a mostani világ – fogalmazza meg végül tanácsát az előttünk álló időszakra a 92 éves Ilonka néni.
Nyitófotó: Fortepan, adományozó: Fortepan
A székelyek török nyelvet beszéltek, stratégiai okok és a hun-hagyomány miatt csatlakozhattak a honfoglalókhoz – mondja Aydemir Hakan tudományosan megalapozott, forradalmi tanulmányában.
A NATO védelmi miniszterei megállapodást kötöttek Ukrajna további támogatásáról, főképpen a légvédelem területén – közölte Jens Stoltenberg NATO-főtitkár pénteken Brüsszelben.
A hivatalos háborús iratokban nem pont ez szerepel.
Egyetlen egy országon múlik minden a katonai szakértő szerint.
Európában az orosz–ukrán háború mentén feszül egymásnak a két nagy tömb, a Nyugat és a Kelet, a Közel-Keleten pedig Izrael és Irán esetében.
Ma van a magyarországi holokauszt 80. évfordulója, melynek alkalmából egy szinte teljesen ismeretlen rabbi életét idézzük fel.
A politikus gyermekbántalmazásokkal kapcsolatos kijelentései annak fényében is érdekesek, hogy mit mondott róla korábbi felesége, Varga Judit volt igazságügyi tárcavezető.
A volt miniszterelnök szerint egyébként a lemondás „nem államférfiúi gesztus”, és Magyar Péterről is meg van a véleménye.
