A szerző Lengyelország- és Olaszország-szakértő, a Nézőpont Intézet külügyi igazgatója
Öt évvel a Fidesz–KDNP 2010-es magyarországi győzelmét követően, 2015-ben Lengyelország is jobboldali kormányt választott. A magyar–lengyel s általa a közép-európai együttműködés történetében ezzel egy új, legalább egy évszázada nem tapasztalt mértékben ígéretes fejezet nyílt meg. A hidegháború vége és a vasfüggöny leomlása ugyan már a '90-es évek kezdetétől lehetővé tette volna, hogy Közép-Európa országai sorsukat kezükbe véve, prioritásként tekintsenek a regionális együttműködésre. Az itteni nemzetek egymást váltó, sokszor instabil koalíciós kormányai azonban leginkább egymással versengve keresték a nagyhatalmak kegyeit, ahelyett, hogy az együttes fellépés súlyával adjanak nyomatékot a közös érdekeknek. A Fidesz és a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) kormányzása ebbe a zilált állapotba hozott gyökeres változást. Annak köszönhetően, hogy Budapesten és Varsóban is a saját nemzeti érdek lett a legfontosabb politikai rendező erő, a regionális politika is elsődlegessé vált, hiszen
a nemzeti érdekből egyenesen következik a közép-európai együttműködés előmozdításának elemi igénye.
A magyar–lengyel kapcsolatot ezen felül erősítette az az egymásrautaltság is, amelyet a külső nyomás idézett elő. Az, hogy mindkét kormány bátor lépéseket tett országaik gazdasági szuverenitásának előmozdítása érdekében, sértette a külföldi globalista elitek érdekeit. Berzenkedésüket fokozta, hogy a magyar–lengyel tandem összetartásával a 65 millió uniós polgár hangját képviselő Visegrádi Együttműködés több ízben az európai politikában is megkerülhetetlen tényezővé lépett elő. Varsó súlyával és Budapest politikai tapasztalatával Közép-Európa immár nemcsak elszenvedője, hanem alakítója lett az európai eseményeknek.
A bevándorlást mint csodaszert elutasító, a társadalmak atomizálódásának a család intézményét megerősítve gátat vető, az egykori baloldali szavazótömegek számára a segélyek helyett a munka becsületének visszaállítását kínáló magyar és a lengyel jobboldali modellek sikerét látva a globalista elitek ráadásul egyre inkább félthették hatalmukat a saját országaikban is, mivel a nemzeti önrendelkezést elérni vágyó ellenzékek hivatkozási alapként tekintettek a két országra (Giorgia Meloni olaszországi győzelme bizonyította: nem hiába féltették hatalmukat). A magyar és lengyel eredmények ezen felül leleplezték az olyan, globalisták által hirdetett mantrák hamis voltát, minthogy „meg kell haladni a nemzeteket”, „Európa versenyképességét csakis a bevándorlással lehet fenntartani”, „a családok helyett az egyének igényeit kell kielégíteni” és hogy az ezen folyamatokat kísérő „válságok elkerülhetetlenül szükségszerűek”.
Innen fakadt az az elkeseredett düh, amellyel a globalisták nekiestek Magyarországnak és Lengyelországnak.
Politikai szinten ez az elkeseredettség odáig fajult, hogy céljaik eléréséért még az Európai Unió fundamentumaiból is képesek voltak csúfot űzni; a Szerződésekből, az Alapjogi Chartából vagy épp az európai intézmények szabályaiból. Előbbiekre példa, ahogyan fittyet hánynak a tagállami hatáskörökre a lengyel igazságszolgáltatási átalakításokkal kapcsolatban, vagy épp semmibe veszik a szülők neveléshez való jogát Magyarországon. Utóbbira példa, ahogyan az Európai Parlamentben, a Sargentini-jelentés elfogadása előestéjén megalázták a parlamentarizmus eszményét, a szavazatszámlálásra vonatkozó szabályok önkényes meghajlításával.
Ez az elkeseredettség táplálta azt a dezinformációs hadjáratot is, amellyel a kommunikációs térben igyekeztek bizalmatlanságot szítani a régió országai között, elsősorban a közép-európai összetartozás-tudatot leginkább erősítő magyar–lengyel tandemben. Ennek egyik legékesebb példája volt, amikor a 2020-as európai tanácsi tárgyalások idején a Reuters hírügynökség az egy százalék alatti támogatottságnak örvendő Megegyezés nevű akkori koalíciós mikropárt vezetőjének, Jarosław Gowinnak egy brüsszeli irodában elmondott véleményét a lengyel kormány hivatalos álláspontjaként „köröztette”. E támadások azonban csak még inkább megerősítették a magyar–lengyel szövetséget, amely olyan stratégiai pillanatokban is erős volt, mint az imént említett tárgyalások a közös költségvetésről. Jarosław Kaczyński, a lengyel kormánypárt vezetője nem sokra rá kiemelte; azután is számíthattak a magyarokra, amikor azok már a saját céljaikat elérték.
Ugyanakkor a „két fekete bárány” egymásrautaltságának helyzetéből fakadóan egy a barátság stabilitását veszélyeztető elem is mindinkább erősebben érezhetővé vált.
Amikor ilyen mértékben csak a másikra számíthat két szereplő, óhatatlanul megjelenik az elvárás, hogy mindenben értsenek egyet. Ez pedig nehezíti a pragmatikus, az érdekegyezésekre koncentráló politizálást, amely a sikeres közép-európai szövetségek kulcsa.
A magyar–lengyel viszony 2015 és 2022 között sokkal inkább hasonlított szerelemre, semmint barátságra.
A barátság egyik legfontosabb ismérve az őszinte párbeszéd. Akkor is, ha nem értünk egyet, ha különböznek a nézőpontok. A szerelmesek hajlamosak átsiklani a különbségeken. Ilyen fontos különbség volt a két nemzet Oroszország-politikája. Erről azonban kevés szó esett. Bár érezhetően zavarta őket a kérdés, a jobboldali lengyel diplomaták és politikusok rendre legyintettek, és ezzel nagyvonalúságot igyekeztek sugározni. Ilyen aktuálisan fontos ügyből mindig volt elég az említett politikai támadások viharában, így magyar társaik sem erőltették a kérdés átbeszélését.
A 2022 február 24-i orosz agresszió egy mozdulattal söpört le minden más kérdést a politikai napirendről, és egy csapásra az Oroszországhoz való viszony lett a legfontosabb, sőt egyetlen politikai téma. Amikor a leginkább szükség lett volna egymás álláspontjának hiteles megismerésére, a higgadt párbeszédet nehezítette, sőt ellehetetlenítette az a felfokozott érzelmi állapot, amelyet a háború kiváltotta sokk idézett elő. Ez elsősorban a lengyeleknél volt erős, akik az orosz agresszióban a néhai köztársasági elnök, Lech Kaczyński 2008-ban Tbilisziben megfogalmazott baljóslatát látták beigazolódni: „ma Georgia, holnap Ukrajna, utána a balti államok, majd pedig talán az én hazámra, Lengyelországra fog sor kerülni”.
A párbeszéd ellehetetlenülését tetézte az említett dezinformációs nyomás, amellyel a globalista médiumok az azt megelőző években csak kevés sikerrel tudták mérgezni a magyar–lengyel együttműködést. Azzal, hogy egyszer csak az orosz-kérdés uralta el a kommunikációs teret, egy olyan téma hullott az ölükbe, amelyben tényleges különbség áll fenn a két ország adottságai és a helyzetre vonatkozó megítélése között.
Röviden: Magyarország szerint Oroszországgal így vagy úgy, de számolni kell,
egy újabb vasfüggöny pedig a régió perifériává válásával annak elsorvadásához vezet.
Lengyelország szerint viszont ez egy történelmi pillanat Oroszország megtörésére, a befolyási övezetében bekövetkező zavart pedig Közép-Európa országai kihasználhatják saját befolyásuk kiterjesztésére. Tegyük hozzá: ez utóbbi elsősorban a 40 milliós Lengyelország számára kecsegtethet látványos eredményekkel.
A dezinformációs masinéria ezúttal hatékonynak bizonyult. Egyfelől hiába mutattak a vezető lengyel politikusok megértést a magyar álláspont iránt az orosz energiának való kitettséggel kapcsolatban. A globalista hálózatok a nyilatkozataik ezen elemeit rendre kihagyták, és csak a kritikus félmondatokat idézték a magyar médiatérben. Ráadásul sokszor előfordult, hogy utána majdnem a teljes magyar médiaspektrumban megjelentek ezek a félmondatok – továbbra is a szövegkörnyezet nélkül. Másfelől hiába tette világossá az orosz támadás után rögtön Orbán Viktor magyar miniszterelnök, hogy „Magyarország Ukrajna barátja”, és hiába emlékeztetett a nyugat leglátványosabban 2008-2009-ben megmutatkozó, Oroszországgal kapcsolatos hezitáló magatartására, amely a térség tagállamai számára mindig intő jel lehet, mindebből semmi nem jelent meg a lengyel közbeszédben, ahogyan az Ukrajnának nyújtott heroikus magyar humanitárius segélyakcióból sem. Egymás véleményét ugyanis nem közvetlenül, hanem Közép-Európa ellenfelei által, hamisan keretezve, sőt nem ritkán hamisan idézve ismerte meg a két ország közvéleménye.
A hirtelen távolságtartás 2022 májusára kezdett enyhülni, aminek leglátványosabb mozzanata Novák Katalin köztársági elnök asszony akkori látogatása volt Andrzej Duda lengyel államfőnél. Novák Katalin nyilatkozatai és találkozói azóta is segítik a magyar álláspont lengyelországi megértését. Rajta kívül különösen fontos volt néhány, a közép-európai együttműködésben elkötelezett politikus fellépése. Magyar részről mások mellett Kövér László házelnök, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, lengyel részről Marek Kuchciński, korábbi szejm-elnök, aki időközben a miniszterelnök kabinetfőnöke lett, valamint Ryszard Terlecki, a PiS frakcióvezetője tett sokat a párbeszéd fenntartásáért. Nekik is köszönhető, hogy tavaly nyár végére, őszre lengyel részről is megjelentek azok a legfelsőbb szintű nyilatkozatok, amelyek arról szóltak, hogy a békéhez vezető eszközökre vonatkozó vitától függetlenül
együtt kell működni azokban a kérdésekben, amelyekben egyetértünk.
Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő ezt azóta többször elismételte. Az őszi przewodówi rakétaszerencsétlenséget követő órák magatartása ráadásul megmutatta, ha baj van, a magyarokra valóban számíthatnak a lengyelek (számos, „csak” szolidaritásról szóló országvezetői nyilatkozattal szemben a magyar kormányfő „teljes támogatásról” biztosította Lengyelországot a leginkább kritikus órákban).
Felmerül a kérdés, hogy a magyar–lengyel kapcsolat visszatérhet-e a 2022. február 24-e előtti állapotokhoz. Nem kizárt, de biztosan hosszú idő kell majd hozzá. Hatalmas kommunikációs erőforrásokat kell megmozdítani, hogy megerősödjenek azok a hagyományos és közösségi médiában kiépülő kapcsolatok, amelyek lehetővé teszik, hogy egymás álláspontját ne Közép-Európa ellendrukkerei közvetítsék. A magyarok felelőssége, hogy a lengyelek megértsék a magyar békepárti álláspontot, amelyet a globalista médiumok hamisan állítanak be „oroszbarátnak”, és amelyben jelentős részben 1956 keserű tapasztalata lüktet: a nyugat már többször hergelte ezt a régiót az orosz medve ellen, hogy aztán sorsára hagyja. Most egyre több jel utal arra, hogy előbb-utóbb Ukrajnával is így fog tenni. Vajon nem éppen a magyar álláspont visel a legnagyobb felelősséget Ukrajna jövőjéért azzal, hogy minden áron, azonnal véget akar vetni a vérontásnak? Annak, hogy egész generációk vesszenek oda a fronton? Másfelől hiába a magyar politikai elit rezzenéstelen eleganciája, amellyel a lengyel szövetség fontosságáról beszél, aligha lehet nyom nélkül elfelejteni azokat a magaspolitikában szokatlan, sértő mondatokat, amelyeket tavaly tavasszal egyes lengyel vezető politikusok megfogalmaztak. Jegyezzük meg; a PiS elemi érdeke, hogy a lengyel választás előtt a magyar jobboldal hamis lejáratásához ne asszisztáljon, hiszen így azokat az értékeket is támadásnak teszi ki, amelyekre részben építi a kampányát.
Nem lesz könnyű tehát a visszatérés, de nem is biztos, hogy szükség van rá, sőt.
Az elmúlt évek tapasztalata épp azt mutatja: nem feltétlenül kell azt a kétségtelenül felemelő, de a nemzetközi politizálást nehezítő érzést keresni, amely korábban néhány évig áthatotta ezt a viszonyt. A mögöttünk hagyott kihívással teli év után elkövetkezhet egy érett, egészséges szövetség ideje. Erre pedig nemcsak a két országnak van szüksége.
Jelen pillanatban ugyanis az Európai Unióban a balti államok által is osztott lengyel álláspont az egyik, a magyar pedig a másik önazonos, őszinte álláspont a háborúra vonatkozóan.
Érdemben tehát ez a két nemzet tud igazán hatékonyan vitázni, minthogy a többi ország jellemzően vagy a külpolitikai mozgástér hiányának, vagy saját médiájának foglya. Elképzelhető, hogy történelmi perspektívából az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos európai politikát a magyar és a lengyel álláspont ütköztetése fogja keretezni. Lehetséges, hogy 2022 tavaszán az ukránok hősiessége mellett a lengyelek kérlelhetetlen kiállása kellett ahhoz, hogy Kijev ne essék el, és Oroszország ma ne jelentsen nagyobb veszélyt Közép-Európára. 2023-ban pedig a magyar békepárti álláspont remélt terjedése vezethet el oda, hogy ne eszkalálódjék a konfliktus világháborúvá, illetve ne halljanak meg emberek további tíz- és százezrei olyan célokért, amelyek már rég nem Ukrajnáról szólnak.
Ezért érdeke nemcsak a két országnak, de egész Európának, hogy folyamatos legyen az őszinte, indulatoktól mentes, történelmi tapasztalatokra építő baráti párbeszéd Magyarország és Lengyelország között.
Nyitókép forrása: elte.hu