A haza: EP

„Ami a nemzetet és a hazát illeti, ott áll a szövegben, feketén-fehéren: hazaszeretet nélkül nincs minőség – emberi vagy írói, mindegy. A hazaszeretet magától értetődő; a hazáról beszélni muszáj. A kérdés az, hogyan tesszük. Ágálunk, sértődünk, dühöngünk, gyűlölünk? Azt is lehet, az is egy civilizációs forma; a cifrázás, mondta EP. Megértés és megoldás nem lesz belőle, viszont bővítetten képes újratermelni önmagát. Gyanítom, a jelen nemzetközi helyzet(ek) és a gyűlölet újratermelése, ez is mind a gyász tárgya, egy elveszőnek tűnő civilizáció, amelyből épp-épp csak maradt valami eddig is. Főleg, legkitűnőbben, Esterházy. És akkor meghal, belehal a hasnyálmirigyrákba, és nem csinálja tovább a civilizációt, hanem majd nekünk kéne helyette. Elárvulunk.

Esterházy minden írásában szorgalmasan és tekintet nélkül az elvárásokra (legyenek bármilyenek) művelte ezt a civilizációt. A Rákosi-rendszer iszonyatából és megaláztatásaiból anekdotákat írt a Kis Magyar Pornográfiában. A szocialista nómenklatúra elnyomásából abszurd komédiát a Termelési-regényben. A kételyekből és az ambivalenciából újrainduló és egymást korrigáló mondatokat az Egy nőben. Kiemelhetünk mondatokat, idézeteket, amelyek a szívünkhöz szólnak (ki is emelünk), de mindegyik pontosítja, vizsgálja a másikat. Esterházy intellektuális éberséggel élt, nem ideológiai éberséggel, ebből nem engedett. Valaki (egy külföldi újságíró) kérte, írnám le őt mint a nemzet lelkiismeretét. Inkább önismeretét – javasoltam. A nemzet önismereti programját, amelyhez persze neki is élen kellett járnia önismeretben. Vagyis kételyekben is.”