A korrupciót mint kampánytémát szoros egymásutánban utasították vissza a magyarok, a törökök, a lengyelek, a szlovákok és a horvátok is.
Amikor a magyarok 2022-ben kormányváltás helyett kormányt erősítettek, kinyílott a temetőkapu. Amikor a törökök újraválasztották Recep Tayyip Erdoğant, megkerestetett a kis ásó. Amikor a lengyelek kormányt váltottak, megásatott a gödör. Amikor a szlovákok visszaszavazták Robert Ficót, megrendeltetett a koporsó. Most pedig, amikor a horvátok múlt szerdán Zoran Milanović köztársasági elnök alkotmány körüli kaszkadőrmutatványai ellenére is elég világosan újraválasztották Andrej Plenković jobbközép pártját, azt hiszem, ideje belehelyezni az elhunytat:
a korrupciós tematikát a közép- és kelet-európai demokráciákban.
Mert az bizony menthetetlenül elhunyt. Nincs többé. Közép-Európa két legfontosabb közelmúltbeli kormányváltásában, a lengyelben és a szlovákban egészen pontosan semmilyen szerepet nem játszott. Donald Tusk ügyek mentén összerakott egy választói koalíciót az abortuszpárti nőktől a gazdák egyik felén át a városi liberálisokig, s ezzel verte le az Európai Bizottság pénzügyi zsarolása ellen esetlenül védekező, Jog és Igazságosság vezette kormányoldalt. Szlovákiában pedig a korrupcióellenes liberális csodadoktorok kaotikus instabilitását megelégelve visszahívták a kormányozni tudó szociáldemokratákat, és
fütyültek azokra a korrupciós vádakra, melyek miatt Ficónak 2018-ban távoznia kellett.
Azokon a helyeken pedig, ahol nem történt váltás, az ellenzék végig a korrupcióval hadonászott. Márki-Zay Péter „ezeréves történelmünk legkorruptabb kormányának leváltását” ígérte; a legutóbbi török elnökjelölt, Kemal Kılıçdaroğlu arra panaszkodott, hogy Erdoğan hivatali ideje alatt „nemzeti sporttá” vált a korrupció; Milanović szerint pedig Plenković körül „masszív lopás” megy, sosem loptak még annyit Horvátországban, mint alattuk. Aztán négy demokratikus választáson döntött a nép, és az állítólagosan korrupt gengszterek leverték a kihívókat, mint a botot.
Minden bizonnyal nem azért tettek így a választók, mert szeretnék a lopást,
vagy mert megalapozatlannak tartottak volna minden olyan vádat, amelyet az ellenzék a kormányukra szórt. Hanem mert nem ez érdekelte őket sem pró, sem kontra. Nem a közelebbről nem definiált, vizek felett lebegő „korrupciót” látták személyes és országkénti boldogulásuk szempontjából a legfontosabb tényezőnek.
Meg nem nevezendő bécsi fejlesztéspolitika-professzorom minden félév első óráján széttárja a kezét, és megkérdezi: „Mi az a korrupció?” Nem véletlenül.
Aki a világ fejletlen országainak fejlődési lehetőségeit kutatja, óhatatlanul kiszúrja a szemét egy nagy probléma: míg Afrika és Latin-Amerika szegénységét rutinszerűen a helyi elitek korrupciójával magyarázzák, addig a világ sikeresen fejlődő vagy éppen magasan fejlett országai között is számos „korrupt” van a szívességek és ajándékok olajozta Kínától a nepotista arab államokon vagy épp a törzsiségnek fontos szerepet szánó Kazahsztánon át a pártos konszernek uralta Ausztriáig. Továbbmegyek: a masszív olajvagyonnal bíró országok közül Venezuela, Angola és Szaúd-Arábia mindegyike „korrupt” a maga módján. Előbbi kettő mégis földi pokol, utóbbi népe dúskál a javakban. Miért?
Azért, mert a „korrupció” intellektuálisan végtelenül igénytelen s a kifejezőképtelenségig tág fogalom. Jelent mindent és semmit, egy nagy csalamádé az egész
az egyszeri rendőrjárőr csúszópénzétől a közbeszerzések lezsírozásán meg az intézmények politikai befolyásoltságán át a nagyvállalatok és oligarchák törvényhozásra gyakorolt befolyásáig. Pedig ezeknek mind-mind merőben eltérő hatásuk van az ország életére: van olyan korrupció, amely megbénítja a gazdaságot, van olyan, amely a jó ízlésen kívül másnak nem árt, és olyan is van, amiből az ország gazdasága még hasznot is tud húzni –
például abból, ha egy ország közbeszerzésein hallgatólagosan előnyt élveznek a hazai cégek.
S a folytonos korrupciós károgás elfedi azokat a nemzet- és világgazdaság struktúrájából adódó tényezőket, amelyek a „korrupcióval” ellentétben tényleg országokat tesznek koldussá vagy királlyá.
A korrupciót mint kampánytémát szoros egymásutánban utasították vissza a magyarok, a törökök, a lengyelek, a szlovákok és a horvátok; minél régebb óta vagyunk demokrácia, annál kevésbé működik. Ez már akár elég is lehetne ahhoz, hogy mifelénk is odakerüljön, ahová való:
a politikatörténet szemétdombjára.
A szuverenitásunk, a kultúránk, a nemzetállami hatásköreink megvédése az európai jobboldal pártjainak közös érdeke – mondja Harald Vilimsky, az Osztrák Szabadságpárt európai parlamenti képviselője.
Ebből legfeljebb ellenzékváltás lesz, ha egyáltalán. Kacsoh Dániel írása.
Oroszországnak ki kell vonulnia a megszállt területekről, és mindent meg kell tennünk azért, hogy Ukrajna a nyugati országok családjában maradjon – mondja Mateusz Morawiecki. A volt lengyel kormányfő az orosz–ukrán háború mellett uniós zsarolásról és a júniusi EP-választás tétjéről is beszélt exkluzív interjúnkban.
Második szakaszába lépett a kampány.
Az elmúlt évtizedben a gazdasági integrációt célzó együttműködésből egy a tagállamait ideológiai alapon szankcionáló, saját hatásköreit a végletekig bővíteni kívánó intézményrendszer alakult ki.
„Ami nagyon idegesíti a baloldalt, hogy beérett több év munkája, és létrejött a nemzeti erők nemzetközi szövetsége, a Wokebusters” – árulta el Szánthó Miklós.
A frankfurti repülőtéren tizenöt mentőautó várta a gépet.
