Jézus szenvedéstörténete, a passió azonosulásra hív bennünket. Arra, hogy megtaláljuk magunkat, a saját életünket abban a nagy történetben, mely Isten és az emberiség között zajlik a teremtés óta. Ennek döntő pillanata a Názáreti Jézus közénk érkezése s mindaz, amit ő mond, tesz, elszenved, túlél, és ahogyan győzelemre jut. Mi vagyunk a történet címzettjei, az evangélium üzenete (lehetséges) tanítványként tekint ránk, hiszen reménybeli tanítványoknak írták. Nincs külön kategória „hivatásos” keresztényeknek, a tanítványoknak és az „amatőröknek”, akik csak névlegesen viselik a keresztény megjelölést, ám nem tartozik az életük lényegéhez. A keresztény szó jelentése: Krisztushoz tartozó, vagyis tanítvány. Mert Krisztushoz tartozni az ő követését jelenti. S aki tanítvány, az osztozik az első tanítványok életében, gyakran a sorsukban is. Ők megkínálnak bennünket a saját történetükkel, hogy utakat mutassanak nekünk, melyek Krisztushoz vezetnek vissza. Azért „vissza”, mert nincs olyan tanítvány, aki ne tévedne el, ne sodródna el. János, Júdás, Péter, az asszonyok, az édesanyák nem hősies magatartásukkal mutatnak példát és utat, hanem azzal, ahogyan a bukásból, a tagadásból visszataláltak arra a helyre, ahová tartoznak. Ahhoz, akihez tartoznak.
Ha a valódi kereszténységet akarjuk a nemzetünknek, nem elégedhetünk meg néhány hangzatos kijelentéssel”
Júdás útja eltűnik a szemünk elől valami nagy titokzatos sötétségben. Nem tudjuk ennek az árulásnak a végső magyarázatát, még ha a pénzsóvárság utal is arra, hogy ez a reményeiben csalódott ember miért szolgáltatja ki Mesterét a halálnak. Utolsó szavai, önmarcangoló felismerése – „…elárultam az ártatlan vért!” – sejtetik velünk, hogy nem azzal a meggyőződéssel ment a halálba, hogy jól tette, amit tett. Az árulás üdvtörténeti szükségszerűsége kínzóvá teszi a kérdést, hogy dönthetett volna-e Júdás másként. Hiszen ezt olvassuk: „a Sátán bement Júdásba”. De miért lenne a Sátáné az utolsó szó? Jézus így figyelmezteti a másik tanítványt, Pétert és a többieket: „…a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon…” Ők miért nem rohantak a vesztükbe, ők hogyan nem vesztek el ebben a rostálásban? Bár alvásba menekültek, amikor virrasztani kellett volna Jézussal, s szétszéledtek, amikor együtt kellett volna maradni, nem vesztek el. Péter pedig egy olyan életválságon ment keresztül, melyből alkalmasabban jött ki a küldetésre, az egyház alapítására, mint ahogyan abba bement, amikor halálig tartó hűséget fogadott Jézusnak.