MostMi: Nincs utánpótlás, nulláról indulunk

„Elmentem, és becsülettel végighallgattam a pénteki tüntetés minden szónokát. Megerősödött bennem amit eddig is gondoltam. Nincs utánpótlás, nulláról indulunk. Érdekes volt hogy finoman, becsomagolva, de a szónokok közül többen is beszéltek erről. És ez végre tetszett, mert nagyon közel áll ahhoz amit én gondolok a jelenlegi helyzetről.

A magyar társadalom - de a bal oldala biztosan - a következmények korát éli. Van az a helyzet, mikor az ember úgy érzi, többet érdemel, többet is akar, de sokkal nagyobb erővel érvényesül a sorsában annak következménye, amit addig tett. Vagy nem tett. Olyan ez, mint a végigbulizott tanév utáni vizsgák, vagy a minimálbéres munkaviszony után beütő nyugdíjminimumos öregkor. Elementáris erővel, pár év alatt egyszerre érett be az elmúlt 25 év apolitikus, rövidlátó, értékhiányos, közösségi szemlélettől mentes időszakának minden gyümölcse. Nincs meg az a tartalék, ami megtörés nélkül átsegíthetne ezen a demokratikus mélyponton. Elvesztettük, ami eddig teljesen értéktelen volt számunkra. És csak most fedeztük fel benne a kincset, a jövőnket, amikor már kicsúszott a kezünkből, és nézzük ahogy egyre mélyebbre zuhan. Reménykedem benne hogy a mi generációnk visszakapja még az elszalasztott lehetőséget, de ez korántsem biztos. Ez nem egy vasárnap délutáni filmklisé, ahol hirtelen mindennek jobbra kell fordulnia, de azért rosszabb még lehet. Ahogy az egyik szónok célzott rá, nincs mesebeli lovag, aki most hirtelen a színre lép és megmenti a helyzetet. Aki ezzel áltat, becsapja magát és a reménykedőket. Nem ússzuk meg a melós részt. 

Ami elkeserít, az az hogy még mindig Orbánról beszélünk. Pro vagy kontra, de minden körülötte forog. Többször észrevettem, hogy a tömeg elhalkult, és amikor már kínzó erővel tört mindenkire a »jó, de most mi lesz?« kérdése, akkor fel-felreccsent egy Orbán takarodj, és ez mindig feloldotta ezt a nyomasztó gondolatmenetet. Azért szerintem minden józan résztvevő tudta, néhány szónok talán ki is mondta, hogy nincs alternatíva. Pontosabban nem készült el, nem nőtt fel időre. És ez a mi felelősségünk.

(...)

Szóval itt a nulla pont egészen közel, a saját felelősségünk felismerése. Hogy elrontottuk, hogy mi rontottuk el. A politikusokra bíztuk az országot, holott egy demokráciában az elveink képviseletével kellett volna őket megbízni. De nekünk elsősorban nem elveink voltak, hanem vágyaink. És sajnos komoly morális problémáink is. Banálistól a nemzetgazdasági szinten is tragikusig. Blicceltünk a metrón, kamu diákoztunk, másoltunk, elintéztük a kábeltévé dekódert vagy megúsztuk a vonatjegyet. Felnőve minimálbérezt(ett)ünk, részmunkaidőzt(ett)ünk, számlát szereztünk, miközben nem kértünk számlát, kenő- vagy hálapénzt fizettünk vagy fogadtunk el, rokikártyát szereztünk, ügyeskedtünk a betegállománnyal, feketén melóztunk a munkanélküli segély mellett, vagy fehéren de annyit lógva amennyit lehet, csempészett cigit szereztünk, meg szlovák rendszámot, esetleg szociális támogatást, letelefonáltunk vagy feltelefonáltunk, lehúztuk a főnökünket vagy az alkalmazottunkat. Felsorolni is képtelenség a trükkök százait. Aztán ha beütött a biznisz, okosba' pályáztunk túlárazva az önrészre is gondolva, ahogy lehetett offshore-ra váltottunk, megvesztegettünk vagy visszacsorgattunk, ha meg mégsem, akkor tartozással időben bedöntöttük a boltot. Ha mindezt magunk nem tettük, vagy tehettük, hát elnéztük a munkatársunknak, haverunknak, rokonunknak, szomszédunknak. És mindeközben együtt szapultuk - és szapuljuk ma is - a korrupt politikusokat, és itt bukunk le, hogy a helyükben mi is sokat elnéznénk a haveroknak. Észre sem vettük, hogy míg ezt a rendszerváltás előtt joggal tehettük, az azóta eltelt években mindet mi választottuk meg, majd újra. Igazából a politikát is ügyesbe' csináltuk. Nem elvekre és ideákra szavaztunk, hanem az olcsóbbat vagy ingyenest ígérőkre vagy megvédőkre, és sosem a költségvetést rendberakó politikusokra, akár balról akár jobbról jöttek. A költségvetés is az a valami, amibe más befizet, és mi kivesszük. Európai Unió? Egy pillanatig sem tekintettünk rá úgy, hogy mit teszünk bele, csak azt néztük mit kapunk. Úgy tűnt megéri, hát beléptünk »felzárkózni«. Emlékszem, 2003-ban hogyan meneteltünk át több tízezren a Dunára telepített csatlakozási jelképen, egy rusnya katonai pontonhídon.”