Keletről jött a fény: focipokol, majd mennyország Szófiában

Bulgáriában jártam, a hetedik kerületi Damjanich utcában, a tévé előtt. Valahol csillagok ragyogtak a szmog fölött, a Föld közepében hatezer fok volt, a galaxisban élienek bolyongtak (vagy nem), a mi világunkat eközben háborúk pusztították, és kihalt legalább tíz állatfaj, mire véget ért a mérkőzés. Nem érdekelt. Ilyen önző az ember – legalábbis én, gondoltam –, mert a fentiek ellenére képes voltam az örömre. Még úgy is, hogy nem játszottunk jól, úgy is, hogy 

Na de, miért ne jönnének, amíg újra meg újra legyőzzük őket, ezúttal egy „utolsó pillanatos” gól formájában! Ezt az utolsó pillanatot 100 százalékban megérdemeltük, mert végig uraltuk a meccset, minden gondunk ellenére. És végig uraltuk a csoportot is.

a nyolcvanas évek közepén fordult elő utoljára, hogy válogatottunk csont nélkül, pótselejtező nélkül, egyenes ágon kvalifikálja magát világversenyre. Nincs „de”, meg „izé”, meg „várjunk még azzal”. Tiszta, nem mások ellen szóló, hanem magunkra irányuló, jogos öröm van, némi rossz mellékízzel, ami holnapra elmúlik. 

Azok ellentétei lettünk, akik tíz, vagy húsz éve voltunk, ezért látjuk ilyen élesen a kiválóságot. És 

– a játékosok, a stáb, a szurkolók, a háttér fanatikusai. Ezért vagyunk ennyire boldogok, mert nem készen kaptuk, hanem megdolgoztunk érte. Ki a verejtékével, ki a hitével, de általában a kettővel együtt. Megdolgoztunk azért a képességért, hogy erősebbeket fektessünk kétvállra, és a gyengébbek ellen akkor se veszítsünk, ha nyerni már nem tudunk. Ez óriási erény. 

Bónuszként elárulom, mi jelzi az előrelépést a magyar foci háza táján azoknak, akik még mindig szomorkodnak, vagy éppen „kurvaéleteznek”, mert elmaradt a győzelem. (És ahogy én is tettem, nemrég hagytam abba.) 

Az, hogy csalódottak vagyunk a kijutásunkat követően, egy mérkőzéssel a sorozat vége előtt.

Nekünk, focirajongóknak, szimpatizánsoknak – vagyunk, lettünk pár millióan az országban – öröm adatott. Sokunk ezerféle, Kárpát-medencei konfliktusa, amit a mindenkori elitek gerjesztenek, talán egyes egyedül ebben a szenvedélyben oldódhat fel, ami mégiscsak tényeken alapul: ne érezzük hát rosszul magunkat az örömért, amit a „labda után rohangáló emberi lények” okoznak nekünk. 

Ám mindez talán csak a látszat: hiszen Montenegró jobb volt, a szerbek ellen szerencsével nyertünk (oda-vissza), a litvánok az első félidőben oktattak, a bolgárok meg épp lenyomtak volna minket, amikor megzavartuk őket az utolsó percben. A másik verzió, hogy megérdemelten jutottunk ki, ahogy a csoportgyőzelemre a legesélyesebb csapatok – jelen esetben mi – kijutnak, mióta világ a világ.

Hogyan játszottunk, nélkülözve alapembereink jó részét? Fájó hibákkal, a helyzeteinket elpuskázva, ugyanakkor helyzeteket kialakítva, végig dominálva a kapunk elé nagyjából kétszer felérő bolgárokkal szemben. Van még hátra egy meccs: 

november 19-én. Mindez elképzelhető, ahogy az is, hogy többé nem kel föl a nap. Csakhogy, amíg nap híján mindennek vége, mi bármilyen forgatókönyv esetén ott vagyunk a németországi Eb-n. 

ha jól számolom, elég hozzá egyetlen pont.

Montenegró ellen tehát jöhet az ünneplés a Puskásban, közel hetvenezer magyar előtt! Önnek van jegye?

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor